Büntetlenül
Lehet, hogy az alábbi írásom sokaknak nem fog tetszeni, de vannak dolgok, amik fölött szemet huny mindenki. Lehet erről a dologról sok mindent mondani, én csak azt írom le, ahogy én látom, és ahogy én érzem, mert ezt az én szubjektív szűrőmön keresztül szeretném bemutatni. Aztán mindenki véleményezheti, aki akarja.
Igen, a mozdonyon, mert Sándor mozdonyvezető, már 9 éve koptatja a sínpályákat, eltüzelt már pár ezer liter gázolajat, és megetetett már néhány kilowatt energiát a villanygépekkel.
Kikel hát a meleg ágyból, s a mozgolódására felé forduló Andreára néz, s két álmos, ámde szerelmes szempár tekint rá vissza. Nem kell mondaniuk semmit, elég a tekintet. Mindketten tudják, hogy elkezdődik a nap. Sándor a fürdő felé tart, s csendesen elmegy a gyerekszoba ajtaja előtt, ahol az ikrek alszanak, Ildikó és Ferenc. Most tudnak pihenni, mert 7 évesek révén, már második osztályba járnak, csak mivel szombat van, így alhatnak, s kipihenhetik a heti fáradalmakat. Sándor nekiáll a készülődésnek, mert vonata lassan indul, s mennie kell feljelentkezni.
Mikor mindennel végzett, akkor indulásra készen visszamegy még a szobába, s Andreának a homlokára ad egy halk puszit, hogy nyugodtan folytathassa tovább a pihenést. Régi, jól megszokott mozdulatok ezek, s a reagálás is hasonló, mert a lány nem nyitja ki a szemét, de a szája így is mosolyra húzódik, s erre a képre még jó lesz emlékezni a nap folyamán. Elsétál az ikrek ajtaja előtt is, s benyit még egy pillanatra, s ránéz a két gyerekre, amint édesen alusszák álmukat, ahogy azt egy gyerek szokta. Délután lesz mire hazaér, s jó lesz akkor velük is foglalkozni egy kicsit.
Kiér tehát az állomásra, s megteszi azt a fél órás utat, ami ahhoz kell, hogy ő is szolgálatba állhasson. A vonaton még egy picit ő is álomra tudja hajtani a fejét, s így hamar eltelik az idő. Igaz, hogy az összekarcolt üvegen nem valami nagy élmény a nézelődés, de mivel még amúgy is sötét van ez nem olyan zavaró, mint az összevagdosott üléshuzatok, de a rongálást, azt sose lehet megérteni. Nem is bosszankodik már ezen, inkább becsukja a szemét, s mire teljesen kitisztul a kép, már a felvigyázó az ablakból tekint rá vissza, s adja oda a mozdony kulcsait, valamint a menetigazolványát. Innentől is rutinszerűen történnek a dolgok, a feljelentkezés, a gépre felszállás, stb…
Egy másik helyen, a közúton pedig egy kisteherautó közelít a sínek mellet, az egyik vasútvonal mentén. Eldugott hely ez, elrejtve a környező fák és bokrok között, de közel a főút. Ideális hely, annak, aki azzal a céllal jött ide, mint ez a négy férfi, aki most szál ki a kocsiból. Nevet nem is írnék, mert az túl árulkodó lenne, mint a szag is… Kiveszik szerszámaikat a kocsiból, s jól begyakorlott mozdulatokkal nekiállnak az előzőleg felmért terepen a munkának.
Ekkor Sándor már elindult vonatával. Hétvége, és egy IC-vel repeszt ki az állomásról, lesz egy óra, mire meg kell állnia megint. Nem sok minden látnivaló van a tájban. A szokásos városi kép, tele minden sok graffitivel, valakinek ez a szórakozása. Elcsúfítani a város képét. Mikor ő gyerek volt, nem látott bene soha semmi jót, hogy más embernek a munkáját tönkretegye, vagy éppen, hogy bosszúságot okozzon neki. Azért, mert ő szeretett volna valamit csinálni, valami maradandót, azért másnak a munkáját nem csúfította el, nem tette tönkre. De úgy látszik, ez jó az embereknek. Aztán közben elért egy megállóhoz, de jó, hogy itt nem is kell megállnia, mert nemrég újították fel ezt is, aztán már hogy néz ki. Utasbarátabb kialakítás volt a cél, aztán most meg vandálok kitörték a plexit a perontetőnél, amit meg meghagytak, azt is festék fedi most, így állítva emléket az emberi hülyeségnek, és nemtörődömségnek. Annyi sok rossz van ebben a világban, és ilyenkor jó visszagondolni a kedvesre, aki mellett reggel felébredt, s a két csöppségre, akik már alig várják, hogy hazamenjen hozzájuk. Erre jók ezek a kedves kis emlékképek, hogy amikor látja ezt a sok pusztítást, akkor is legyen valami kis sziget, ahová elvonulhat az elhidegült világ elől, így van egy hely, ahol őszinte szeretet veszi körül.
Ekkor az erdőben a banda végzett a feladatával. Megszerezték, ami kellett. Megint sikerült egy kis rézkábelt szerezni, meg még mást is, ami a kezükbe került. Talán majd kapnak pár sört az áráért, aztán ihatnak megint egy jót, szokásukhoz híven. Aztán összeszedik a cuccaikat, s gyorsan, ahogy jöttek, már el is indulnak onnan gyorsan, mielőtt még odaérne valaki, s rajtakapná őket. Igaz akkor is van náluk szerszám, de az eltulajdonítástól piszkosabb munkát nem szeretik.
Csak ami még történt, az az, hogy a közeli cserépüzemhez vezető út, és a vasút kereszteződésénél a vasúti útátjáró fehér villogó fénye megszűnt a tevékenységük hatására, s így sötét minden lámpája.
Ekkor már Sándor közelített ahhoz az útátjáróhoz, s őt semmi sem figyelmeztette, hogy az az útátjáró sötét. Ekkor ért oda a cserépüzemből érkező rakott kamion. A sofőr megáll a sötét útátjárójelző előtt, de nem sokat lát a két pályából, mert az ívben elkanyarodik. Mivel nem lát vonatot közeledni, így ráhajt az útátjáróra. Sándor ekkor bukkan elő az ívből, s látja, hogy egy kamion van előtte keresztbe a pályán. Hirtelen gyorsfékezett, és elkezdett kürtölni. Ekkor vette észre a sofőr, és a lélekjelenlétének köszönhetően még mielőtt odaért volna a mozdony, épp sikerült lejönnie a sínekről...
A rendőri jegyzőkönyvben bejegyzésre került, hogy az útsorompó berendezést megrongálták, valamint alkatrészeit eltulajdonították. Ismeretlen tettesek után nyomozás kezdődött. De általában ezek a nyomozások nem szoktak eredményesek lenni. Sok kábellopás történik a vasúton, és a tettesek mindig megússzák.
Sándor nagy megrázkódtatáson ment ezáltal keresztül. Eszébe jutott, mennyien is utaznak mögötte, és mindenkit várnak haza. Aztán most a szerencsén múlt, hogy nem történt nagyobb baj, egyesek pénzéhségének köszönhetően. Már senki sem törődik azzal, hogy mi fog történni a másikkal, ha kárt okoz a vasúti berendezésekben, a pénz a fontos. Azon a vonaton emberek utaztak, és bármi megtörténhetett volna, 10 másodperc elég lett volna ahhoz, hogy katasztrófa történjen. Az is a baj, hogy a fémkereskedők is asszisztálnak hozzá, mert ők átveszik a lopott fémet, közvetve ők is hozzájárulnak a bűncselekményhez. Ez egy öngerjesztő folyamat, mindenki nyerészkedik rajta, és azzal nem törődnek, hogy ezzel más emberek életét veszélyeztetik.
Legyen ez a történet emlékeztető az embereknek, hogy mennyire anyagias lett ez a világ. Mennyire nem törődünk azzal, hogy mi lesz a másik emberrel. Mennyire jó rombolni a más tulajdonát. Mennyire vágyik mindenki arra, hogy valamit elronthasson. És nem is gondolnak sokan arra, hogy tetteikkel családokat tehetnek tönkre, hogy valaki szeretteit vesztheti el az által, mert neki szüksége van arra a napi sörre, vagy cigarettára…
Kemény történet, kitalált, de bármikor bekövetkezhet. Jusson eszébe mindenkinek, aki panaszkodik a vasúti kocsik belsejére, hogy össze van vagdosva, nem a vasutasok vagdossák! Akkor is emlékezzen rá mindenki, amikor egy szétvert megállót, állomásépületet, vagy egy feldöntött kukát lát, nem a vasutasok csinálják! Jusson ez eszünkbe, amikor látjuk, hogy valaki rongál, pusztít és lop. Lehet valakinek azon múlik az élete…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.