bull blog

    Az Indóház téli extrájában a villamos vontatás megjelenéséről és a villamos mozdonyokról volt szó, valamint ezen ágazatok úttörőiről. Magyarországon jelentős részt vállalt ebből Kandó Kálmán, akinek vasút-, és hazaszeretete példa értékű lehet mindazoknak, akik munkásságukkal akarják ezt bizonyítani. De nem csak Magyarországot segítette elő, hanem korszakalkotó ötleteivel mondhatjuk, hogy a világ vasútját befolyásolta. Akkoriban nem csak egy ország voltunk a sok közül, hanem jelentős részt vállaltunk a világ dolgaiból. Akkor még nem volt letörve a nemzeti öntudatunk, lehetett vállalni, ha valaki Magyar, és büszke lehetett rá mindenki, mert nem csak szavak voltak, hanem tettek is, amiket mindenki elismert. Olaszországban a vatellinai vasút villamosításának tervezésével és kivitelezésével hazáján kívül is hirdette a magyar tudomány nagyságát.
    Nem akarom nemzeti irányba terelni ezt az írást, csak azt szeretném ezzel mondani, hogy abban az időben ez nem volt rossz dolog, mint manapság. Ha valaki vállalja hazaszeretetét, vagy azt, hogy erős nemzeti öntudat van benne, akkor arra rossz szemmel néznek. Azt kérdem én, hogy ha Kandó ma élne, őt is ilyen ellenszenv kísérné, akkor ki tudott volna bontakozni az a zseni, ami elméje mélyén rejlett? Remélem igen, mert nem foglalkozott azokkal a dolgokkal, amik körülötte zajlottak, munkájára koncentrált, és arra, hogy nemzetünk előbbre lépjen. És ez a mai világban is érvényes, és mindig, amíg világ a világ, mert ha valaki szereti a hazáját, az tud érte tenni.

    Szóval Kandó Kálmán olyan időszakban alkotott, amikor még nem sokan értették, amit ő tudott, egy közhellyel szólva, megelőzet a korát. De mit is takar ez, kérdezhetnénk?
    Ő már akkor látta, hogy a vasúti vontatásnak a mozdonyokban három fázisú, aszinkron hajtású motorokra van szükség, a jó és gazdaságos vontatáshoz.  Tesztek bizonyították be elgondolása helyességét. Amiben talán tévedett, az az, hogy nem 25kV-al gondolta el, hanem 16kV-al. De ez már mellékes.
    Szóval, akit érdekel, az olvasson csak utána, mert akkor láthatja meg, hogy milyen korszakalkotó megoldásokkal érte el mindazt, amit a mai korban a korszerű villamos vontatójárművek elérnek, az elektrotechnika fejlődésének köszönhetően. Kandó munkássága ma is él, és élni fog a vasúti vontatásban, mert ő indította el a magyar vasút villamosítását, legalábbis nagyon sok köze volt hozzá, hogy ma ott tartsunk, ahol. Így aki valahol lát akár egy felsővezeték oszlopot is, annak jusson csak eszébe ez a nagy tehetségű és hazáját szerető ember.

Kandó Kálmán emlékének ajánlom az alábbi történetet:

2008. március. 1

    22:50-kor kellett feljelentkeznem. Ez már magában elriasztja az embert. Nekiindulni a nagy magyar éjszakának… Igazi kemény gyerek szolgálat. Már délután semmi kedvem nem volt az egészhez. Nem volt valami jó az éjszakám. Meg utaztam is Mónimtól vissza. Szóval minden összejött, aminek kell. A nyomott idő is sokat dobott a hangulatomon, legalábbis negatív irányban. Szóval így néztem én a 22:50-es feljelentkezésre. Igaz délután aludtam valamennyit, de mintha mit sem ért volna.
    De nem volt mit tenni. Megnéztem a Barátok köztöt, aztán szépen nekiálltam, öltözködni. Mikor ez is megvolt, szépen előszedtem az mp3 lejátszómat, mert ilyen hosszú éjszaka előtt sosem lehet tudni, és egy hanyag mozdulattal belecsúsztattam a kabátzsebembe. Szóval minden készen állt a nagy menetre.
    Felültem a bringámra és átvágtam a városon. Mindenki hazafelé tart ilyenkor. Csak néhány lökött van, aki inkább melóba megy, de hát ilyen a vasút.
    Kiértem, és feljelentkeztem. V43-1340, gépmenet Boba. 9287-es vonatszámot kaptam a IV.-es retesznél, ahol egy jóképű kávét is benyomtam, mert ha már nem is szoktam, meg nincs is rám hatással, azért a fíling legyen meg.
    23 óra után vágódtam ki Szombathelyről, a friss V1-es javításos gépemmel, így magam mögött hagytam a várost, amit majd még jó sokára látok meg megint. Mivel a pálya Szombathely és Porpác között 120-as, így neki is görbítettem a gépnek, és mikor már a felüljáróhoz értem, akkor már szépen a 120-ason járkált a mutató. A sebesség legalább dob egy picit az emberen, és már nem is éreztem olyan nyomottan magam. Mégis csak mozdonyon voltam, tök egyedül a nagy prérin, mint valami magányos cowboy, na persze nekem nem kellett indiánok elől menekülni, meg a tüzes szekerem is elég jól ment, így nem is nagyon tudott volna utolérni semmiféle horda. Meg is érkeztem szépen Celldömölkre, ahol változott a számom,  és 29093-as számon folytattam tovább az utam az „A” vágányon, pihentetőül negyvennel…
    Bobára érkezve láttam, hogy áll bent egy tehervonat, gondoltam, hogy akkor most meg mehetek szépen Rákosra, mert arrafelé mennek ilyen kocsik, amikben a követ szállítják. De mire közelebb értem, akkor láttam, hogy van a vonaton egy Szergej, meg előfogatnak egy Csöpi. Így gondoltam, hogy ez nem az én vonatom lesz, de akkor mi lesz?
    Megálltam a forgalmi előtt, és akkor jött ki a tolatásvezető, és mondta, hogy nemsokára érkezik a vonatom. Na, gondoltam, hogy akkor majd egy gyors fékpróba, és majd húzhatok is. Aztán tényleg csak pár perc volt, és már lehetett látni a remot Szergej három fényét, és szépen begördült Bobán a harmadikra. Megkaptam a vonatszámot, így már tudtam, hogy Ferencvárosi elegy lesz, vagyis BILK-es vonat, de oda már nem én viszem le, mert csupa konténer volt az egész, jól is nézett ki, mikor elgurult előttem.
    Felpattantam a gépre, kihúztam, majd szépen rájártam a vonatra. A másik végéről leakadt a gép, megcsináltuk az egyszerű fékpróbát, és minden készen állt, hogy tovább induljak. Jó kis vonat volt. Ahogy kivettem a papírokból, Triesztből jött, mert aztán a tarján nyelv nem az erősségem, így azt sem tudtam, hogy mit viszek. De mindegy, fő, hogy jöjjenek a kocsik.
    El is indultam, olyan 00:40-kor. Megcsináltam a vonalit, és nekivágtam ennek a jó kis tehervonatozásnak. Ekkor már tök jól éreztem magam, álmosságnak semmi jele, távolban a Somló szépen kivilágított oldala, a Bakony tetején a kabhegyi adónak világítottak a piros jelzőfényei, előttem meg a zöld térközjelzők armadája sorakozott. Szépen felvette a vonat a 80-as tempót, aztán így döcögtem szépen Ajka felé. A sebesség szabályozáson kívül nem is kellett semmi mást csinálnom, közben pedig a Danubius zenéit hallgattam.
    Megérkeztem Ajkára, és itt én kaptam meg azt a Csöpit, ami az előbb a bauxitot segélyezte fel idáig. Mivel 90 tonnával ment a tömeg a megengedett felé, ezért volt szükség a V46-034 előfogatra. Középállásba tettem a fékezőszelepet, az éberségit meg kiiktattam.
    Na, szép lassan fel is értünk Szentgálra, és mutatta a szolgálattevő, hogy szétakad a vonat.

    Szóval elbúcsúztunk a Csöpitől, aki biztos ment vissza egy újabb vonatot felsegíteni a Bakonyban, mi meg az 1340-el vittük tovább a vonatunkat, most már hegyről lefelé. Szép csillagos volt az ég, és az ívekben lefelé olyan szépen lehetett látni, ahogy a féktuskók szikráznak a sebességtartó fékezések hatására. Itt is egyenes utam volt Veszprémig, igaz csak Herend bejáraton kellett megállnom egy picit, mert egy Gigantot félredobtak előlünk a vonatával együtt.
    Aztán már a távolban Veszprém fényei voltak kivehetőek. Oda is megérkeztem szépen, a szolgálattevő már messziről integetett, hogy lesz majd írásbeli rendelkezés. Meg is álltam, és akkor közölte, hogy egész Székesfehérvár állomás feszültség mentesítve van. Na, mondom ez akkor érdekes lesz.
   Jött Fehérvár, vonatom tartotta az óránként 80 km-es sebességet, és egy határozott kanyarodással rá is fordultam a Fehérvári felüljáróhoz. Az előjelző sárga volt, tehát a bejáraton vörös várható. Ekkor fékeztem, hogy időben meg tudjak majd állni, mert akkor a bejárati jelzőtől le kell eresztenem az áramszedőt, úgyhogy a fázishatár után célszerű lenne, megállni, mert akkor még tudok lendületet venni, hogy valahogy bevergődjem az állomásba. Aztán egyszer csak megjelent a két sárga fény a bejáraton. Engedtem is, hogy guruljon csak a vonat, és szépen kiüzemeltem a gépet, és mikor elmentem a bejárati jelző mellett, az áramszedő a tetőn pihent. Az érdekes rész csak most következett, mert az állomás egészén 20km-es sebességkorlátozás van, a móka kedvéért. Innen én már tehetetlen voltam, meg a vonat is, legalább 1090t-ás tehetetlenséggel :), ahogy azt fizikából tanultuk. Az egészet még az fűszerezte meg, hogy az állomás éppen ebben az irányban emelkedett, és ekkor elkezdtem bekanyarodni a bejárati váltókon, utánam meg a konténerek tömkelege.
    Szép lassan gurultam be a 10.-re, vagyis egyre lassabban, már 15 alatt mentem, mert az éberségit sem kellett nyomnom, és az ablakból kilógva lestem a sárgán megvilágított pályaudvaron, ahogy a kocsik szép lassan kanyarognak be mögöttem. Itt van az a zajvédő fal is, és a felírat: Pro Patria et Libertate! Fehérvár meg békésen alszik.
    Ha itt lett volna egy szoruló féktuskó, akkor én is szorult helyzetben lettem volna, de szerencsére nem volt, így szép lassan és ritmusosan begördültem. Jó ilyenkor hallgatni a vonatot, amint a sín hézagain összezördül a vas. Aztán a forgalminál megállítottam a vonatot, gondoltam itt majd csak mondanak valamit, a főlégtartályban a nyomás 7,5 bar környékén volt ekkor, mivel nem volt energiám, így a légsűrítő nem tudott dolgozni.
    Beszóltam rádión, hogy akkor megálltam, és hogy most mi lesz? Aztán közölték, hogy majd kapok egy tológépet, és az majd kidob az állomásról. El is húzott mellettem az orosz technika, az is a hagyományosból, és rázárt a vonatom végére. Ekkor szóltak a toronyból, hogy ha megkaptam az írásbelit, akkor szóljak vissza, és nyomnak kijáratot, és mehetünk is.
    Vártam egy picit, de ekkor már 6 bar volt a fővezetékben, pedig a pisszegőt is elzártam, hogy az se fogyassza a levegőmet, de hát a vonat tömörtelen volt valamennyire, és ekkor bementem a forgalmiba, hogy akkor majd én hozzam ki az írásbelit. Ott meg azt mondták, hogy a II.-es futó adná az írásbelit, de odáig nem is tudtam volna elgurulni, így itt írták meg, és mehettem ki a gépre, és szóltam, hogy akkor mehetünk is.
    Mivel a kitoló gép is tudott a toronnyal beszélni rádión, így kihagytuk azt az irdatlan nagy kürtölgetést, amit ilyenkor utasítás szerint csinálni kell, mert hát minek felkelteni az állomás környékét, éjnek évadján. Megjelent a sárga-zöld, és közölték rádión, hogy akkor oldjak fel. Feloldottam a gépet, és beszóltam rádión, hogy akkor mehetünk, és a 14D40 elkezdett dolgozni a végén.

    Szépen kitolt 20-al, és mikor elmentem az ellenkező oldali bejárat mellett, ott már ki volt tűzve az áramszedőt fel tábla, és mikor felengedtem meg se nyikkant a technika. Na, akkor elkezdtem vakarni a fejem, hogy már megint mi lehet. Megpróbáltam még egyszer, de a vonalfeszültség akkor is csak nulla maradt. Megint csak jött a jó öreg rádió, és mire elmondtam, hogy nem tudok menni, mert itt sincs menykő a vezetékbe, akkorra meg visszajött. De várnom kellett egy picit, mert, ahogy megálltam befékeztem a vonatot, és mivel nem sok levegőm volt, így mikor megpróbáltam feloldani, akkor a fővezeték és a főlégtartó mutatója egymáson állt a 4,5 báron. De sikerült feléleszteni a rendszert, a főmegszakító bement, és megint csak folytathattam utamat tovább, ezután a kis intermezzo után.
    Itt már nem sok minden történt, mentem az éjszakában, a felhők közül időnként kikandikáltak a csillagok, az idő is 4 óra körül járt. A Velencei tó túlpartján éjjel igen szépen néz ki a dombság megvilágítva, ahogy az utcák át meg átszövik, és a lámpák, mint a szentjános bogarak behálózzák az egészet, és mutatják, hogy itt emberek vannak.
    Elértem így lassan Nagytéténybe, ahol szokás szerint kis idő után jött egy Dombóvári 3000-es szili a reggeli vonattal, csak őt vitték félre, mert gondolom, én nem fértem el, csak az átmenőben. Aztán elment az a vonat, és vártam, hogy zöld legyen a jelző. Aztán csak nem történt semmi, és gondoltam, hogy, lehet jön még valami szemből, de aztán csak nem jött.
    Gondoltam, hogy valószínű Ferencváros nem fogad le, és azért kell itt várnom, aztán majd talán Kelenföldön oszlik a vonat. De gondoltam, hogy ez hülyeség is lehet, mert onnan elmenni Ferencvárosba, aztán meg leküzdeni a vonatot a BILK-re, azt azért ki lehetne küszöbölni. De egyszer csak megjelent a zöld, és megint csak meggyorsíthattam a vonatot, csak így megint elment egy csomó idő, és láttam, hogy kezd veszélybe kerülni, hogy én visszaérjek a 900-asra a délibe.

    Aztán el is jutottam Kelenföld bejáratáig, a 024-es Giganttal együtt álltunk meg. Ja, azt el is felejtettem, hogy voltak vágányok, amik itt is feszmentesek voltak, erről adott Fehérvár rendelkezést. De amikor megálltam, akkor jött oda egy dolgozó, és eltávolította a táblát. Ekkor megkérdeztem rádión, hogy akkor vége van ennek a feszültségmentesítésnek, mert ez már sok lenne a mai éjszakából. Közölték is hogy vége van, és korlátozás nélkül lehet közlekedni.
    Egyszer csak megjelent itt is a két sárga, és úgy gondoltam, hogy mégis csak idáig kellett hoznom ezt a vonatot. De kis idő múlva rájöttem, hogy tévedtem. Már fékeztem, hogy megállok, hogy le tudják majd akasztani a vonatot, de ekkor a kijárati jelzőn megjelent két sárga. Feloldottam a féket, és mentem is. A vezetőállásjelző fel is vette a sárgát, tehát valami ment előttem. Aztán közelítettem egy fázishatárhoz Kelenföld után, és mivel előtte még ott volt az a vörös térköz, így már csak 10-el közelítettem meg. Gondolkoztam, hogy ha ez most nem gurul át a fázishatár alatt, akkor megint csak gondban leszek, vagy ha a sebességem meglódul, és az éberségi megállítja a vonatot, az sem lesz egy nyerő dolog. De épp a fázishatár előtt feljött a sárga, így egy picit tudtam gyorsítani, így könnyen átlendültem a feszmentes rész alatt, és nem történt semmi baj, csak megint a frász kerülgette az embert. De megint csak itt volt egy vörös térközjelző, és így megint csak 10-el bandukoltam.
   
    Így meg lehetett figyelni az ébredező várost. A lámpák már működtek, a korán munkába igyekvők már úton voltak, s az égbolton már csak a fényesebb csillagok látszottak, mert a nap már közelített a horizont felé. Ahogy így figyelgettem egyszer csak meglátom, hogy valami sötét árnyék van előttem. Nem tudtam, hogy mi az, és mikor közelebb értem, akkor láttam meg, hogy a felsővezetékes szakik mennek előttem a járgányukkal, és én azt követem. De igen lassan mentem, mert egyre csak közelítettem feléjük, aztán ráértünk a Duna hídra, s mellettünk elhúzott egy másik teher. Itt már csak 150-200 méter választott el a pályagéptől, s gondolom szépen leshettek hátrafelé, ahogy ott araszolok a kis vonatommal. Aztán egyszer csak meglátták, hogy nekik két sárgát mutat a jelző, és gyorsan gázt adtak, és elpucoltak előlem, pont már mikor le akartam fényképezni, hogy milyen közel vannak előttem. Aztán a Művészetek Palotája mellett megint csak utolértem őket, mert Ferencváros bejárata vörös volt, én pedig felzárkóztam mögéjük, így csak elkészíthettem azt a fotót J Ez az egész kis kavarodás Kelenföldtől Ferencvárosig 20 percbe került. Városnézésnek jó volt, de időhúzásra is pompás, mert már csak egy órám volt a visszaindulásig, és még vissza kellett mennem a Délibe.
    Egyszer csak nagy nehezen elment előlem a gép, és nekem is utat engedtek, és a személyben félredobtak, és itt leakaszthatták a vonatot, ami ki tudja mikor indult el a kikötőből, és nekem is részem volt benne, hogy egy picit közelebb vigyem végcéljához, és így én is tehettem valamit azért, hogy az embereknek, akik ezzel foglalkoznak, legyen munkája.

    Innen felpörögtek az események, igaz szorított is az idő, mert 5 óra 20 volt, nekem pedig 6-kor indult a vonatom vissza, szóval pörgettek is rendesen. Visszafelé kidobtam az ablakba a tárcsát, közölték velem a vonatszámot, és már indultam is vissza Kelenföld felé.
    Így már sokkal gyorsabban haladt el mellettem az előbb ébredező városi táj, igaz sokat nem is változott, de a Duna komor színe azzal a sok fodorral a tetején nem vallott valami jó időre, a kinti viszonyokat tekintve. Igaz bent a villanykályhák kellemes meleget árasztottak, így sokkal jobb volt áthúzni a Duna felett, és magam mögött hagyni a Nemzeti Színházat, s még egy utolsó integetés a Citadellának, s máris jobban éreztem magam, de lehet attól is volt, hogy a Duna hídon egy hangyányit kürtöltem.
    Megérkeztem Kelenföldre, a tárcsát megint kiraktam hátul. Megcseréltem a vezetőállást, s kis idő múlva már szabad is volt a jelző, s mehettem be a Délibe. Az alagútnál beszóltam rádión, hogy ki vagyok, és miért jöttem, s ekkor bebocsáttatást is kaptam. Rávittek a vonatra, így még volt 15 perc indulásig. Szóval nagy nehezen a szolgálat egyik fele el is tellett.

    Aztán jött a kocsivizsgáló, csináltuk a fékpróbát, jött a kalauz, ő írt a menetigazolványba, én meg mentem, mert már tök retek volt a kezem, és megmostam az első kocsiban. Egyszer csak már állt a kijárat, s akkor láttam, hogy meneszt is a szolgálattevő, csakhogy a fékpróbával még nem végeztünk. Akkor jött a kocsivizsgáló az oldáson, meg ez a vonat is 10 kocsi volt, a maga 245 méterével, és 431 tonnájával. Szóval idő kellett feltölteni levegővel, meg még a fékpróbát is megcsinálni. Szóltam is be rádión, hogy ne sürgessenek még az indulással, mert fennforgás van. De aztán odaért a kocsivizsgáló, beírt a menetigazolványba, és pedig nyomtam egy rövidet, hogy lehet a vonatot meneszteni, és már indultunk is, 3 perc késéssel.

   Hazafelé elég jó utam volt. Nem tört rám az álmosság, s a felkelő nap is csak a tükörből zavarhatott, ha olyan helyen volt. Jöttek az állomások egymás után, én meg az mp3 lejátszómat hallgattam, s így egyből vidámabb lett a reggel, s tudtam, hogy az én Kicsim most ér ki a Délibe, és kezdi meg a munkáját.
    Aztán már megint Fehérváron voltam, s itt be is jött az a késés, ami volt a vonaton, mert annyi várakozásom volt itt. Jól fel kellett húzni, hogy a 10 kocsi beférjen a 3-ra.
    Majd hátrahagytam Fehérvárt is, a Cerbona gyárral együtt, s rátértem a 20-as vonalra, így már hazai pályán voltam. Így haladtam hazafelé, lekereszteztem a Göcsejjel Hajmáskéren, s megindultam Veszprém irányába, ami az út felén van.

    Meg is kaptam a bejáraton a két sárgát, és bekígyóztam a második vágányra. Ez elég rossz megoldás, mert a peronra vagy 6 kocsi fél rá, mármint az emelt részére. Így a vonat eleje is lelóg, meg a vége is. Itt a 909-es elől állunk félre, s mivel a váltók helyszíni állításúak, ezért van itt egy kis idő a vonatkereszteknél. Igaz ez a bakteroknak sem valami jó, mert elég feszített tempóra van kitalálva a menetrend, s így sokszor ők is csak rohangálnak a bódéjuk és a vágányok között.
    Mikor megálltam, akkor láttam meg, hogy jön előre egy VBO-s (Vasút Biztonsági Osztály) úriember. Mivel szokása a gépre feljönni, és volt már vele afférom, így gondoltam, hogy nevelő célzattal megmutatom én is, hogy nem szeretem, ha velem szórakoznak.
    Ekkor nagy dörömbölés az ajtón. Meg kiabálás, hogy: Engedjen már be! Én meg kérdeztem, hogy ki maga? De csak kiabált, hogy engedjem be a gépbe. Mondtam neki, hogy amíg nem mutat valami papírt, nem igazolja magát, addig nem fogom beengedni. Lehúzott ablaknál beszéltem ki hozzá, és azzal hivatkozott, hogy sok cucc van nála, meg a lépcsőn lóg, így nem tudja nekem megmutatni a papírját. Ekkor mondtam neki, hogy akkor ott a vonat és szálljon fel arra, és rácsaptam az ablakot. Erre még nagyobb patáliába csapott, és verte az ajtót, hogy hogyan bánhatok így egy idősebb kollégával, meg ilyenek. Akkor visszamentem az ablakhoz, lehúztam, és bemutatkoztam én. Erre ő is mondta, hogy kicsoda, és kérdeztem tőle, hogy akkor ez volt annyira nehéz? Látszik, hogy ha valakinek hatalmat adnak a kezébe, az a fejébe tud szállni.
    Ekkor közölte, hogy majd Ajkán jön, addig a vonatot ellenőrzi. Szóval ezért volt a nagy felhajtás.
 
   Aztán felszállt hozzám a VBO, és úgy kezdte, hogy megmutatta az igazolványát, én megköszöntem, majd tőlem is elkérte a jogosítványomat. Aztán beszélgetésbe elegyedtünk. Én már mindennel felvérteztem magam, de aztán mintha kicserélték volna. Nem is említtette az előző incidenst. Szóval csodálkoztam is, de legalább nem kellett vitatkozni, mert ez a 11. órában már nem valami jó. Igaz mondtam volna neki, hogy jöhetett volna hajnali kettőkor is, amikor előtte Veszprémbe voltam, de akkor nem nagyon tolakszik oda senki, hogy jönne velünk.
    Így el is jutottunk Bobára, ott a vonat vége leakadt, mert az majd Zalaegerszegre megy tovább. Megvolt a fékpróba, és irány Celldömölk, még egy picivel közelebb kerülök. Itt az ellenőrző közeg le is szállt, s újra egyedül folytathattam az utam.

    Sárváron lekereszteztem a 9007-essel, s már csak egy rántás Szombathely. A nap szépen sütött, áthaladtam Vépen is, a szélkerék szépen dolgozott a szikrázó napsütésben, csak hát a szél az fújdogált. Aztán átmentem az aluljáró alatt, elhúztam a Tesco mellet. Egyik oldalon a frissen kikelt búzatábla zöld színe tarkította a tájat, mögötte a főúton egymás után érkező kocsikkal. A másik oldalt a járműjavítóból kitolt, lepusztult teherkocsik armadája várja létük jobbra fordulását a nagy gaz között. És már itt is a „járműkanyar”, az ipari telepekkel, s a jól ismert épületekkel. S, egy végső fordulattal már be is értem a célegyenesbe, s elém tárult a szombathelyi állomás. A nap most már szembe sütött, mert az elterülő bárányfelhők itt nem takarták el, de akkor is szemet gyönyörködtető látvány volt, s ahogy a sín is szerteszórja a fényt, elkápráztatja azt, aki rátekint.

    Én pedig majd’ 12 óra távollét után megállhattam az ötödiken. Félredobtam a kocsikat, és bejártam a fűtőházba. Megírtam a papírokat, kiszedtem a szalagot, s elhagytam az 1340-est. Jó kis kanyar volt, tele sok élménnyel, egyik leg kihívóbb szolgálat, elég embert próbáló menet. De hazaértem, minden baj nélkül. S, a beíróban az ablakhoz beállva lejelentkeztem. Tudomásul vettem a következő szolgálatot, elmentem a szekrényemhez, átpakoltam a cuccaim, amit hoztam haza, s felpattantam a bringámra, hogy otthon egy kiadós zuhany után várjon a pihe puha meleg ágy, s déli 12 órakor álomra hajthattam fejemet...

    Remélm szórakoztató kis olvasmány volt, és elnyerte mindenki tetszését. Ennek a szolgálatnak a mozzanataival szerettem volna emléket állítani Kandó Kálmán munkásságának, tőlem ennyi tellett. Sok helyen megemlékeznek róla, én ezt az eszközt választottam.